Nemrég indítottam útjára egy sajátosnak szánt rovatot, azokról az emberekről, akik élővé teszik Miskolcot, akik valamilyen módon hozzájárulnak városunk jobbá tételéhez a maguk szerény, vagy éppen kevésbé szerény eszközeivel.

Ám rovatom nem titkolt célja, hogy nemcsak miskolci embereket szeretnék bemutatni, hiszen nagyon sok olyan ember él szerte az országban, akik nagyon érdekesek lehetnek, és nagyon komoly értéket teremtenek a munkájukkal.  Olyanok, akikre pozitív hősökként tekinthetünk a mai kaotikus világban.

Mindegyik interjú alanyom mondhatná magáról, hogy a város én vagyok, hiszen végső soron a városunk mi vagyunk. Mindannyian. Kicsik-nagyok, csúnyák-szépek, gazdagok-szegények, romák-nem romák...

Tágabb értelemben pedig az ország is mi vagyunk. A sok kicsi én alkotja Magyarországot is.

A sorozatban szereplő valamennyi embert jellemzően a tenni akarás, a jobbító szándék vezérli. Mai interjú alanyom, egy rendkívül impulzív személyiség, Nótár Ilona teológus-bölcsész, író-újságíró szülésznő, és gyakorló pedagógus volt, akinek volt egy álma: Látni szeretett volna, a szó valós, és átvitt értelmében egyaránt, s szeretett volna dolgokat megélni. S hogy az elvégzett munka, a befektetett energia sosem hiábavaló, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az álma valóra vált, és még most is folytatódik…

Most vele sikerült interjút készítenem, és szándékaim szerint a későbbiekben továbbra is "faggatnék" másokat is miskolci, vagy éppen más falu, vagy városbéli gyökereikről, és cselekvéseik mozgatórugójáról, jövendőbeli terveikről, ÁLMAIKRÓL, vagy arról, hogy most éppen miképp látják városuk, hazánk helyzetét.

Kedves Ilona mondanál nekünk magadról pár szót bemutatkozásképpen?

Hét tagú szegény cigány család középső gyermekeként nőttem fel Gödöllőn. Két nagy lányom van, iskolásak már. Az életem legnagyobb örömei és sikerei.

Mióta laksz Budapesten?

Ide jöttem dolgozni tizennyolc évesen a Roma Sajtóközpontba illetve Horváth Aladár mellé. Később itt ismerkedtem meg a férjemmel s maradtam is itt.

Mikor döntötted el, hogy Budapestre költözöl?

Itt érettségiztem és ide jártam akadémiára, itt dolgoztam. Ezek is ide kötöttek, de leginkább a hagyomány, miszerint a feleség követi a férjét: cigányasszonyként oda mentem lakni, ahova a férjem vitt.  Ő is Pesten kapott állást, így itt vetettük meg a lábunkat, elsőként az anyósoméknál.

Miért gondoltad, hogy Pestre kell költöznöd?

A szükség hozta. Mondjuk mindig vonzott a pezsgés, meg főleg az élmény, a találkozások a roma értelmiséggel, az érzés ide kötött, hogy nem vagyok egyedül a világon cigányként, akik hozzám hasonlóan ismerni akarják a világot... Gödöllőn csak nem cigány barátaim voltak. Tiszteltek, szerettek nagyra becsültek. Nagyon szerettem annak a közösségnek a része lenni, de mindig kicsit kívülállónak éreztem magam, s hiányzott a cigány társaim barátsága is.

A család mit szólt hozzá?

Anyám mindig sejtette, tudta, hogy kacifántos utam lesz a világban. Mindig azt mondta:

“Az Ica lányom mindig nagyratörő volt, büszke, nagyravágyó!”

Én viszont mindig azt mondtam:

„Csupán látni szeretnék. Ha ez nagyratörő álomnak számít, akkor igen, az vagyok.”

Így hát mennem kellett: tizenhét éves korom óta magamért felelek. Nehéz volt ezt a cigány anyámnak megérteni. Egy kis vékony cigánylány egyedül a nagyvilágban, távol otthonról, férj nélkül, nem cigányok között az iskolában, munkahelyen…

Mint mindenkinek, neked is bizonyosan voltak nehézségeid kezdetben. Akarsz ezekről beszélni?

Amikor eljöttem anyámtól egy Spar-os szatyor sem telt meg a cuccaimmal. Aznap este annyira sírtam, hogy egész testemben remegtem a fájdalomtól. Írtam anyámnak egy levelet. Az albérlőtársaim meghallgatták. Azt írtam benne (zokogva olvastam fel) úgy érzem magam otthon, mint egy süllyedő hajón, ki kell mennem a partra, hogy tudjak mentőkötelet dobni a családomnak. Ha nem teszem, el fogok én is süllyedni. Érzem, hogy meghalok belül, ha nem álmodhatok. Nekem olyan közeg kellett, ahol álmodhatok... Minden szavam beigazolódott. Nehéz volt a családom nélkül, de egy szeretettel teljes keresztény közösség része voltam, az albérlőtársaim hihetetlen szeretettel vettek körül, hittek bennem, így ezerszer könnyebb volt külön, mint otthon. Miért?? Mert csori drága jó anyám, az Isten áldja meg, annyira beletörődött a nyomorba, hogy már nem tudott azon túl gondolni. S a testvéreim se nagyon.

Nem értették az én „nagyratörő” vágyam, hogy lássak, tapasztaljak, megéljek dolgokat. Azt mondták: „nekünk azt nem lehet”.

Én ezt nem fogadtam el s bátorítottam őket, hogy ők se higgyék el. S mióta eljöttem otthonról mindig dobom a mentőövet, ahogy csak tudom, sokszor erőmön fölül. Megtartottam az ígéretem. S azért mesélem el ezt a történetet is, hogy ezzel is mentőövet dobjak mindazoknak, akik álmodni szeretnének, a nyomor falain, a nincstelenség, kilátástalanság, kiközösítés falán nem mernek, ne tudnak túl nézni:

„DE! Tessék túl nézni! Jogunk van és lehetséges! Én megtettem, pedig senki vagyok. Nincs bennem semmi különleges, de hittel és kegyelemmel, kitartással igenis láthatjuk az eddig számunkra tilosnak tűnő dolgokat is.”

Tudsz mondani valamilyen „nevezetességet” ami számodra valamiért jelentős a szülőhelyeden, illetve jelenlegi lakóhelyeden, Budapesten?

Igen. Nekem nevezetes. Lehet, hogy senki másnak, de nekem örök emlék marad. Harmadikos gimnazista voltam. Pénzem sokszor jegyre sem volt. Ételre végképp. Gyakran nem mentem haza egyből iskola után. Nagyon magányos voltam otthon, egyedül a szobában. Csak a könyveim voltak a barátaim.  Miután sikeresen tudtam fellógni a HÉV-re és három átszállással elértem Gödöllőig, nem az otthonomhoz közel, hanem a központban szálltam le. Leültem az akkor még Skála Áruházzal szemben lévő padra. Szerettem nézni az embereket, ahogy járnak kelnek a piac az árház és a buszmegálló háromszögében.  Csoda történt. Pár forint valahogy meglapult a zsebemben. Azon melegében bementem a boltba, egy darab zsömlét vettem és néhány szelet sonkát. Határozottan emlékszem: sonkát vettem és nem párizsit. Visszaültem a még mindig üres árnyékos padra, a kicsi kezeimmel széthasítottam a zsömlémet s belegyömöszöltem a sonkaszeleteket. Nagy elánnal a számba gyömöszöltem, amennyit tudtam. Ahogy rágtam lassan elöntötte a számat a zsömle és sonka ízének csodálatos elegye. Minden előzmény nélkül potyogni kezdtek a könnyeim. Annyira mesésen finom volt az az étel. Üzent nekem: még annyi, de annyi sok íz van a világon, annyi pillanat, annyi csodás tapasztalat, ami rám vár. Reményt kaptam. Erőt a folytatáshoz. Csodás és tökéletesen boldog pillanatok voltak azok. Máig hálás vagyok ezért a tapasztalatért Istennek.

Mit jelent neked ma a főváros?

Nagyon szeretek itt élni. Magyarország Pest-centrikus. Hála Istennek sok-sok roma és nem roma ismerősöm van, s rengeteg a program, amiből tanulhatok, több lehetek, gyerekeimet többé tehetem és örömet szerez számunka. Őszintén bevallom, hogy a programok nagy részére, hiába hajt a szívem, sajnos nem mehetek el, mert családom van, s én cigány nő vagyok, az én lehetőségem korlátozottak, nem tehetem azt sok esetben, amire a szívem vágyik, vagy csak kedvem tartja. Nem így a cigány férfiak... No de visszatérve: megszoktam a dübörgő város zaját. Imádom Pestet este. Gyönyörű. Ugyanakkor sokat járok vidékre dolgozni és igazából én egy egyszerű cigánylány vagyok, itt is, ott is, ezért a beilleszkedés cseppet sem jelent problémát. A néhány perces kétkedés után egyből érzik az emberek, hogy közülük való vagyok.

Mesélnél a munkádról?

Húúú… ez nagyon nagy kérdés. Azt hiszem, hogy nagyon, nagyon, nagyon szerencsés vagyok. Imádom a munkám. Sok mindent csinálok, de Istennek legyen hála és dicsőség, amibe belekezdtem, eddig áldás volt rajta. Van egy alapelvem, amihez szigorúan ragaszkodom: jót szeretnék adni az embereknek, ehhez nagy alázat kell, megértés, empátia, ítélkezés nélkül, s folyamatos önképzés a fejlődésre való képesség. E tekintetben szigorúak az elvárásaim magammal szemben is. Ha nem tudok jót adni, akkor inkább igyekszem csendben maradni. Most úgy érzem, hogy nagyon nehéz helyzetben van Magyarország, és mérhetetlenül dühít és én magam is szégyenkezem a gyalázat miatt, hogy emberek milliói éheznek, pedig nagyon tehetségesek, dolgozni akarnak, de nincs lehetőségük. Én most azt érzem, jó helyen vagyok: szeretem a munkám, van értelme annak, amit csinálok, s szükség van rám. Az emberek, akik felé szolgálok: trénerként, újságíróként, íróként, vagy szülésznőként, értékelnek. És ez nagyon jóóó.

Büszkeséggel tölt el. Sajnos természetesen ez anyagilag nem kifizetődő a legtöbb esetben, hiszen a munkám legalább 40%-a karitatív tevékenység. Nem bánom: ez az elhívásom: adni szeretnék valami valóságos segítséget a rászorulóknak.

Miért pont azt választottad?

A segítést? Nem egy szakmám van. Miért pont ezeket választottam? Én vagyok a résen a folt. Oda állok, ahol szükség van rám. Ha takarítani kell, seprűt ragadok, ha ölelni kell, ölelni fogok, ha tanítani, azt tanlom meg s fejlesztem magam, hogy jól tudjam átadni a tudást, ha vért kell feltakarítanom kérdés nélkül meg fogom tenni. Ahol a szükség, ott a segítség – mondja mosolyogva.

Mesélsz az írói tevékenységedről, merthogy írónő is vagy, és hogy milyen könyveid jelentek már meg?

Nos, a fent említett munkáim a szakma megtanulását követően lettek az életem részei. De írónő a szenvedélyem miatt vagyok. Isten mindenkinek tartogat ajándékot. Sokat. Biztosan érzem, hogy az én ajándékom az írás. Az első könyvem (Nótár Ilona: Váratlanul) hátulsó borítóján azt írtam:

„Nekem az írás kényszer, akkor is írok, ha nem kérik, s csak remélni tudom, hogy akik olvassák, azok számára is akkora örömet jelent majd, mint nekem annak megírása.”

Mostt készülök második novellás kötetem kiadására. Ez hangos könyv és grafikagyűjtemény is lesz egyben, sőt színdarabok is készülnek belőle. Hatalmas munka, kihívás, áldás. Imádom. S remegek miatta. Három éve ülök rajta s a félelem nem enged tovább. Tabudöntögető írás lesz ez (is).

Milyen témát dolgozol fel bennük?

Amit a nő kíván – ez a címe a most megjelenő novelláskötetnek. Egy nő szempontjából ír mindenről: szerelem, sex, hétköznapokról, szerencséről, csalódásról, élettörténetről, gyilkosságról, gyávaságról, a női jellem minden aspektusát felvonultatva.  Kicsi külön álló sztorik, humorral fűszerezve, szinte bántóan őszintén. Szóval tabukat döntögetek.

Mennyire nehéz ma Magyarországon nőnek (roma nőnek) lenni?

Őszintén? Nem vagyok hazug ember. Inkább nem válaszolok, de nem hazudok. Nagyon nehéz. A nem romák inkább értékelik a szakai munkám és nagyra tartanak. A romák közül is sokan, de sokan ítélkezve méregetnek: talán azt gondolják, otthon lenne a helyem a tűzhely mellett. Az időm nagy részében anya vagyok és háziasszony én is. És nagyon, nagyon élvezem ezt a szerepet.  Fontos nekem a roma női szerepek megtartása, de mindennap igyekszem tágítani a teremet, s ezzel együtt a lányaim terét. A család és a férjem által megkövetelt cigány nőről alkotott elvárásoknak is megfelelni munka mellett, barátok mellett, íróként, tele gondolattal a fejemben, sokszor nagyon nehéz.  Talán éppen ezért vagyok annyira nagyon elfogadó és befogadó másokkal szemben is. Bárcsak a többi ember is ilyen elfogadó lenne az én nyílt és mindig táguló világképemre.

Hogy tudsz megbirkózni a nőket sújtó sztereotípiákkal?

Nem vagyok sértődős. Simán nevetek én is a jó vicceken s magamon. Akik ismernek, tudják, hogy nagyon éles a nyelvem, s helyén az eszem, ha kell intelligens módon, agresszió nélkül, de helyre teszem az illetőt, hogy ne felejtse el kivel nem érdemes tiszteletlennek lennie s lekezelően viselkednie.

A roma kultúra, és életérzés miként épül be a mindennapjaidba?

Sok esetben a lányaimmal való nevelésben jelenik meg. Értetlenkednek, hogy ők miért nem csinálhatják, amit a többiek, s miért utalok mindig a család fontosságára, hagyományokra. Azt hiszem, kezdik megérteni, hogy a mi értékrendünk sokban különbözik a többségi társaiknál. Nem sétafikálhatnak egyedül a városban, nem kirándulhatnak idegenekkel, nem sexizhetnek a ruháikban, tisztelniük kell az idősebbeket a családban és az iskolában is, a család mindennél fontosabb, a tisztaság megőrzése érték, a cigányételek finomak és meg kel tanulniuk főzni azokat.... s ezer meg ezer ilyen hagyomány szövi át az életünk.  Ugyanakkor teljesen jól alkalmazkodtunk a helyi lakó és iskolai közösségükhöz és a lányaim jól érzik magukat ebben a közösségben is.

Mit gondolsz, az integráció-szegregáció kérdéséről?

Elutasítom a szegregáció minden formáját. Pedagógus vagyok. Mégpedig gyakorló pedagógus. Kidolgoztam egy országos programot (Tudatos Életre Nevelés Program) amelynek az alapja az integrált oktatás. S ez nem csak azt jelenti, hogy jó és kevésbé jól tanulók kerüljön egy csoportba, hanem azt is, hogy cigány magyar, kínai, orosz tanulhasson együtt, s legyen lehetőségük a kulturális örökségeik megőrzésére és annak gyakorlására.  Együtt élünk. Együtt építjük az országot. Egyenlő minőségű oktatást kell biztosítani mindenkinek, s a pedagógusokat rá kell venni, motiválttá kell tenni, hogy képezzék magukat s készüljenek fel egy befogadására épülő kooperatív oktatói módszer elsajátítására, mely megköveteli, hogy koncentráltabb munkát és összeszedettebb felkészülést alkalmazzanak hosszabb távon Több munkát és odaszánást kell tanúsítaniuk, hogy elérjék a diákjaikat és kihozzák a bennük lévő tehetséget. Én egy erre a metodikára felépülő országos programot alakítottam ki a teenegerek számára. Nem a pénz motivált. Nem felkérésre készült el a program. Tudtam, hogy szükség van egy ilyen tervre. Belefűztem minden tapasztalatom és legjobb tudomásom szerint és minden tanulmányom összesítésével, hosszú évek és hónapok munkája révén, külföldi tapasztalatokat beleépítve megírtam ezt a tervet.

Megtudhatnánk egy kicsit többet a sokat emlegetett „sárkeresztúri” gyerekeidről is?

Imádom őket (is). Máshol is tanítok és közöttük is rendkívüli és kimagasló sikereket értünk el, melynek egyetlen titka van: hiszünk a gyerekeinkben, s őket középpontba állítva, számukra dolgozzuk ki az interaktív feladatsorokat. Sárkeresztúr egy nagyon szegény település. Az emberek generációk óta nélkülöznek, munkanélküliek. A gyerekeik abszolút szegregáltan élnek, olyan iskolában tanulnak, ahol a 80% cigány tanuló. Ezeket a gyerekeket eddig nem igazán kérdezték, hogy mit akarnak az élettől, mik a vágyaik? S aztán jöttünk mi, az odaadó tanár kollégámmal, s hittünk bennük. El sem mondhatom mennyi sok mindent tanultam tőlük. S ők is tőlünk. Mára már összetett mondatokban képeszek beszélnek, és komplex kérdésekre is tudják a választ, van véleményük, többet tudnak a cigány kultúrájukról s sokaknak vannak álmaik s tudják mit kell tenniük a megvalósítás érdekében,  Imádnak, rajonganak az alkalmainkért. Táncolnak, énekelünk, tanulnak, szín játszanak. Ők az én csodáim. Rendkívül büszke vagyok rájuk.

Nemrég mintha a Szent Pál Akadémiáról olvastam volna veled kapcsolatban. Csak nem hitoktató vagy?

Teológus, bölcsész. Kérlek szépen. – és nevet. – De nem gyakoroltam a hivatásom a kötelező oktatói gyakorlaton kívül. Tudtam mindig, hogy ez azért kell nekem, hogy alapja legyen az életemnek: tudjam, hogy miért szolgálok, és hova tartozom, ki adja a választ, ki által érhetem el a céljaimat és hogyan segíthetek másoknak.

Mikor, és hogyan kaptad meg az elhívásodat?

Egyértelmű volt, hogy nincs más utam a gimi után. Csak egyet tudtam: segítőnek születtem. De ehhez kellett egy biztonságos háttérvilág. Isten térképe. S közben kaptam meg azt a szakmát, amiben megtaláltam, hogy hogyan tudok segíteni, s ahova beépíthetem az eddig tanultakat.

Hogyan képzeled el a romák, és nem romák együttélését?

Hát, együtt élünk már néhány száz éve – mondja nagy mosollyal az arcán – Most nagyon rossz a helyet. Ez azért is van, mert soha nem látott mértékben távolodott el a két tábor: a szegényeké és a gazdagoké. S sok cigány sajnos szegény sorban kénytelen élni. Mindig azt mondom:

„Adjatok esélyt az embernek. Ne a cigánynak. Ne a magyarnak. Az embernek.”

Rengeteg olyan projekt van, amit én magam valósítottam meg, hogy elősegítsem az egymás mellett való élést. Kreatív ember lévén csináltam videó képeket, amik cigány művészek munkáit dolgozzák fel, kampányfilmeket az esélyegyenlőségért, és én magam is felszólalok, amikor kell e célok mellett. Én a művészet, kultúra, újságírás és emberi jogi harcom segítségével igyekeztem közelebb hozni a roma és nem roma társadalmat.

Engem nagyon érdekelne az a gondolatmenet, ami nemrég, az ATV-s riportban is szóba került, csak egy közbekérdezés miatt megszakadt. Tudod, a jó szó, a kis mosoly a másik felé… tudnád folytatni?

Igen. Nagyon is. A szeretet nem szó, hanem cselekedet. Mindennap ezt mondom a lányaimnak:

„Nem elég valamit gondolni, azt ki kell fejezni, tettekkel, szavakkal. Akármilyen szegény vagy, akármilyen sanyarú a sorsod igenis tudsz adni. Hiszek ebben.”

Engem nem kért senki, hogy hetente főzzek a hajléktalanoknak, nem kér senki hogy üljek melléjük a földre, nem tesznek a pisztolyt a fülemhez, hogy hívjam fel a barátaimat csak azért, hogy kifejezzem a szeretem  őket és megkérdezzem, hogy jól vannak e, nem követeli senki, hogy nézzem, hol a szükség, és én hogyan tudok folt lenni a résen. Ez egy kis lépés. Az én kis lépésem. A kérdés az:

„Mi a te lépésed??? Te mit tudsz tenni? Pénzbe kerül a mosolyod? Az ölelésed?”

A törődés a gyerekeid felé, a családod felé, az idegenek felé akár. Ezek nem pénzkérdések. Leülni a nem cigány mellé, vagy leülni a cigány mellé. Legyél te a különleges, az egyedi, a más, a különc, a bátor, a nagyratörő, és tégy a lelkiismereted szerint jól. Sokan nem fognak megtapsolni s azt mondják lúzer vagy (s kapsz is majd pofont a kedvességedért), de tudd, a szíved mélyén tudnod kell, te megtetted a részed, s valóságos jót adtál. Pénz nélkül”

Nemrég jártál az USA-ban milyen tapasztalataid vannak róla?

USA. Egy álom volt számomra. Kettősség van bennem: életem legnagyobb élménye, mely örökre megváltoztatott, s gyötrelmes kínok, melyeket a gyerekeim hiánya jelentett. Ez talán könnyebb lett volna, ha többször engednek beszélni a lányaimmal. Így viszont gyötrelem volt minden perc. Sokat tanultam, s mindent igyekeztem visszaforgatni, leírni és megosztani mindazokkal, akiket ez érdekel. Ezeket publikáltam is. Éreztem a hatalmas lehetőségem felelősségét és ennek megfelelően úgy tanultam, hogy az később a népem javát is szolgálja.

Mi az ami a leginkább szembetűnő volt számodra az USA-ban?

A nyitottságuk, sokszínűségük. Az emberségük. A jókedvük.

Mennyire más az emberek mentalitása ott, mint mifelénk?

Egy szóval: nagyon. Amit ott megtanultam gyakorlatban egy szóval lehetne leírni: emberség. Önzetlenül tudnak adni. És nem várnak viszont érte. Elég nekik a tudat, hogy adtak. Ez lenyűgöző tapasztalat volt számomra. Mai napig hihetetlen.

Szerinted mi okozza az elérést?

A szabadság légköre. A valóságos demokrácia. A sokszínűség, pluralizmus. Az elfogadás hagyománya.  A törvény szigora, az alkotmány tisztelete, a multik s a közemberek hozzáállása a rasszizmus kérdéséhez. A kollektív elutasítás. Az erős nemzetiségi öntudat és a kulturális sokszínűség.

Milyen terveid vannak a jövőre vonatkozóan?

Sok tervem van. Ki szeretném adni a könyvem. Tanítani szeretnék. Népszerűsíteni a programom. Segíteni ez által.

De elsősorban és főként és még inkább anya szeretnék lenni. A lányaimnak nagy szüksége van rám, s én mellettük is leszek.

Istenre bízom a sorsom. Nem hajt a vágy a karrier felé. Azt fogom tenni, amire a szívem hajt, s amiről tudom, hiszem, hogy a közösségem javát szolgálja majd. Ezért imádkozom, s alázatért, hogy tudjak jó segítő lenni.